Tartalom

„Néhány esztendeje számomra ők a mesterek: Leonardo, Grünewald és Vajda Lajos. Tartozom azzal, hogy beismerjem: rájuk én nem művészettörténészként gondolok, hiszen az nem vagyok; a saját munkám, a saját fejfájásaim és szorongásaim, olykor már áttekinthetetlenné kuszálódó tépelődéseim kényszerítenek arra, hogy róluk gondolkodjam. Tudományos tárgyilagosságot magamtól nem várhatok. Objektív csak akkor lehetek, ha minden tévelygésemen keresztül végre sikerül eljutnom a dolgok gyökeréig. S ha nem remélhetem is, hogy mint eltévedt gyermeket a mesterek hazasegítenek, most mégis hozzájuk folyamodom. Alkalmatlan vagyok arra, hogy lezárt művészettörténeti tényeknek lássam őket. Nekem a mai nap fáj; és mégis, szeretnék valamiképpen hozzájuk tartozni.

Három egymástól nagyon különböző emberi magatartás testesült meg bennük; abban azonban hasonlítanak egymásra, hogy a maga helyzetéből mindegyikük a legradikálisabb következtetéseket vonta le. Formai rendszerük olyan sűrű, olyan bonyolult, annyira gazdag, hogy joggal érezhették úgy: a számukra egyáltalán lehetséges létezést tapintják ki benne. A kétely időszakai után, amikor már-már megrendültem, és nem tudtam, van-e bármi haszna annak, ha egy talán csak hajdanvolt naprendszer törvényeiről töprenkedem, holott mi, ki tudja, örökre kiszakadtunk belőle, s zuhanunk egy ismeretlen végtelenbe, most megnyugodni szeretnék, arra gondolva, hogy ebből a naprendszerből kiszakadni úgysem lehet. Három nagyon különböző ember, más-más pályán írva le útját, mégis közös középpont körül keringett. Összehasonlítva egy-egy művüket, ennek a közös középpontnak a helyét és mivoltát szeretném kiszámítani; három irányból közelítve megérteni, hogy miről is „szól” a képzőművészet.”